1980-as québeci függetlenségi népszavazás – tények és eredmény

Québec, amely 1867-es alapítása óta a kanadai konföderáció egyik tartománya, mindig is az egyetlen olyan tartomány volt, ahol a leggyakrabban beszélt nyelv a francia. Québec történelmileg is erősen kötődik a francia kultúrához és a katolikus egyházhoz, amelyet nemzeti egyháznak tekintettek, amikor a francia gyarmatosítók elkezdtek letelepedni a későbbi Québecben. Sok québecinek fontos a francia identitás és kultúra. Az 1960-as évek elején Québecben csendes forradalom zajlott le, amelynek során a politikusok a szekularizációnak nevezett folyamat során elválasztották az egyház szerepét a kormányzati szervezetek szerepétől. Ebben az időszakban a tartományban a politikai csoportok föderalistákként (akik az egységes Kanada részeként akartak létezni) és szuverenistákként (akik azt akarták, hogy Québec Kanadától különálló, szuverén nemzetállam legyen) kezdték azonosítani magukat.

A szuverenisták közül kiemelkedett René Lévesque, aki hasonlóan gondolkodó szeparatistákkal együtt segítette a Parti Québécois (PQ) megalapítását. A PQ a "szuverenitás-asszociációt" javasolta, azaz azt, hogy Québec legyen szuverén nemzetállam, ugyanakkor gazdasági partnerséget is vállaljon Kanadával. A PQ eredetileg úgy tervezte, hogy a kormányalakításkor kikiáltja a függetlenséget, anélkül, hogy azt Québecben szavazásra bocsátotta volna. Ehelyett a PQ a népszavazás mellett döntött, hogy a nemzetközi közösség nagyobb valószínűséggel fogadná el őket valóban független nemzetként.

A PQ megnyerte az 1976-os választásokat, legyőzve a kormányzó québeci liberálisokat. A PQ kampányprogramjában szerepelt az az ígéret, hogy az első ciklusuk alatt népszavazást tartanak a szuverenitással való társulásról. Kormányzásuk alatt a PQ számos népszerű reformot hozott létre a tartomány hosszú távú problémáira, köztük olyan frankofón nacionalista törvényeket, mint a 101. törvényjavaslat, amely megerősítette a franciát mint a tartomány hivatalos nyelvét.

A PQ meggyőződése ellentétben állt Pierre Elliot Trudeau szövetségi liberális kormányával, amely nem értett egyet a québeci szuverenitással. Ehelyett Trudeau arra ösztönözte a québecieket, hogy a kétnyelvűséget és az egyéni jogok védelmét biztosító reformok révén szövetségi szinten keressék a felhatalmazást. Trudeau-t olyannyira a québeci szuverenitás jelentős ellenzőjének tartották, hogy Lévesque nem volt hajlandó népszavazást kiírni, amíg Trudeau volt a miniszterelnök.

Az 1979. május 22-i szövetségi választásokon a Joe Clark vezette Progresszív Konzervatívok kisebbségi kormányt alakítottak. Clark kisebbségi kormánya arra törekedett, hogy a szövetségi kormány ne vegyen részt a népszavazásban, és a föderalista hangok képviseletét Claude Ryanre, a Québeci Liberális Párt új vezetőjére bízta.

1979. június 21-én Lévesque bejelentette, hogy az ígért népszavazásra 1980 tavaszán kerül sor, és hogy a szavazólapon szereplő kérdést még karácsony előtt bejelentik.

1979. november 1-jén a québeci kormány egy fehér könyvben tette közzé alkotmányos javaslatát Québec-Kanada címmel: A New Deal. A Québec-kormány javaslata az egyenlők közötti új partnerségről: Szuverenitás-asszociáció.

Drámai változás történt Ottawában 1979. december 11-én, amikor a Clark-kormány váratlanul elvesztette a bizalmi szavazást a költségvetési törvényjavaslatról, és szövetségi választásokat kellett kiírni. Három nappal ezután Trudeau bejelentette, hogy visszatér a liberálisok élére. A közvélemény-kutatások szerint Clark fölényesen veszített.

A népszavazási kérdés megfogalmazása vita tárgyát képezte a Parti Québécois frakció tagjai között. Egyesek az egyszerű megfogalmazást részesítették előnyben, amely arra összpontosított, hogy Québec szuverénné váljon Kanadától. Lévesque felismerte, hogy a szuverenitáshoz tárgyalásokra lenne szükség a kanadai kormánnyal. Lévesque úgy döntött, hogy a kérdést úgy fogalmazzák meg, hogy az felhatalmazza a québeci kormányt, hogy tárgyaljon a kanadai kormánnyal, és ha a népszavazás eredményes lesz, akkor a kanadai kormánnyal való megállapodás megkötése után tartanak egy második népszavazást, hogy a québeciek jóváhagyhassák az alkut vagy ellene szavazhassanak. Úgy vélte továbbá, hogy a második népszavazás biztonsága meggyőzné a bizonytalan szavazókat, hogy igennel szavazzanak.

Jelentős vita alakult ki arról, hogy a népszavazási törvény szerinti "kérdés" egynél több mondatból állhat-e: a végső kompromisszum a pontosvessző használata volt.

Az 1979. december 20-án meghirdetett kérdés a következő volt:

"Québec kormánya nyilvánosságra hozta javaslatát egy új, a nemzetek egyenlőségén alapuló megállapodás megtárgyalására Kanada többi részével; ez a megállapodás lehetővé tenné Québec számára, hogy kizárólagos hatalmat szerezzen a törvényhozásra, az adók kivetésére és a külföldi kapcsolatok kialakítására - más szóval a szuverenitásra -, ugyanakkor Kanadával gazdasági társulást tartson fenn, beleértve a közös valutát; a politikai státusz e tárgyalásokból eredő bármilyen változását csak a nép jóváhagyásával, egy újabb népszavazáson keresztül lehet végrehajtani; ezek alapján, ad-e Ön felhatalmazást Québec kormányának a Québec és Kanada között javasolt megállapodás megtárgyalására?"

Lévesque, bár megjegyezte annak nehézkességét, kijelentette, hogy átlátható és könnyen érthető.

1980. február 18-án a szövetségi liberálisok többséget szereztek az alsóházban, és Trudeau visszatért miniszterelnöknek. Trudeau bejelentette Jean Chrétien-t, mint a népszavazásra adott szövetségi válaszért felelős személyt.

A québeci nemzetgyűlésben nemrég vezették be a televíziót, és a népszavazási kérdésről szóló törvényhozási vitát 1980. március 4-én, főműsoridőben élőben közvetítették. A vita két hétig tartott, és az eredmény a PQ sikere, a tartományi liberálisok számára pedig katasztrófa volt. A PQ kabinetje, amelyet Claude Charron házelnök koordinált, részletesen felvázolta az aktáikat és azokat az előnyöket, amelyeket a szuverenitás szerintük biztosítana számukra. A liberálisok nem számoltak azzal, hogy a televíziónézők a népszavazási kérdéssel kapcsolatos gyors és gúnyos retorzióikat tartalmatlannak fogják tartani a PQ-tagok hosszú és részletes beszédeihez képest. Úgy tűnt, hogy a liberálisok felkészületlenek voltak, és Ryant, aki nem tudott a televíziós kamerákról, néhányszor rajtakapták, amint a liberálisok felszólalása közben ásítozott.

A viták után közzétett közvélemény-kutatások szerint az igen és a nem oldal nagyjából egyenlő arányban állt, a frankofón szavazók körében az igenek voltak többségben.

Kevésbé segítette az "igen" kampányt Lise Payette volt televíziós műsorvezető egy montreali bizottság előtt tartott beszéde, amelyben a "nem" oldal önelégültségét gúnyolta ki azzal, hogy a nemmel szavazni szándékozó személyt Yvette-nek képzelte el - egy szelíd iskoláslánynak a csendes forradalom előtti tankönyvekből. Payette ezt általános témaként használta a törvényhozásban is. Payette azt állította, hogy Ryan egy "Yvette-ekkel" teli Québecet akart, és hogy a felesége, Madeline Ryan egy Yvette volt. Lise Bissonnette, egy népszerű újságíró Payette személyes támadására reagálva szarkasztikus vezércikket írt, amelyben Payette televíziós karrierjét hasonlította össze Mme Ryan köz- és magánszférában elért eredményeivel.

Payette a törvényhozási vita során bocsánatot kért, de a megjegyzés és a vezércikk mozgalmat indított el. Március 30-án egy 1700 nőből álló csoport, köztük Madeline Ryan, a Quebec City-i Château Frontenac kastélyban tartotta meg a brunch des Yvettes elnevezésű rendezvényt. A mozgalom egészen az április 7-i montreali fórumon tartott nagygyűlésig nőtt, amikor 14 000 nő ítélte el a miniszter nőkre vonatkozó kijelentéseit, és nyilvánította ki támogatását a "nem" oldal mellett.

Április 15-én Lévesque a nemzetgyűlés előtt bejelentette, hogy a népszavazásra 1980. május 20-án kerül sor. Ugyanezen a napon, az alsóház megnyitóján Trudeau bejelentette, hogy a kanadai kormány semmilyen körülmények között nem fog tárgyalni a szuverenitás-asszociációról, mivel a kérdést túl homályosnak, a kanadai kormány hatáskörét pedig túl bizonytalannak tartja ehhez. Azt is kijelentette, hogy a kérdés túl homályos ahhoz, hogy Lévesque-nek és a PQ-nak felhatalmazást adjon a függetlenség kikiáltására, ami lehetetlenné teszi az "igen" szavazat bármilyen eredményét; ezzel szemben felajánlotta, hogy a "nem" szavazat alkotmányos változáshoz vezetne. Álláspontját Clark és Ed Broadbent, az NDP országos vezetője is támogatta.

Az "igen" kampány a kezdeti szakaszban visszafogottan zajlott. Arra összpontosított, hogy a szuverenitással való társulás széles körű elfogadását speciális "csoportosulásokon" keresztül érje el, amelyeknek a Lévesque és más kabinetminiszterek által vezetett ünnepségeken különleges tanúsítványokat adtak volna át. A csoportosulásokat a mozgalom széles körű támogatásának kimutatására és a földi szintű beszélgetések megteremtésére tett kísérletnek tekintették, azonban az a kísérlet, hogy ezeket néhány erősen föderalista szakmában, például az ügyvédek körében hozzák létre, komoly ellenreakciókat váltott ki.

A Ryan által vezetett "Nem" kampány hagyományos választási kampányként zajlott: Ryan napközben kampányolt, és beszédeket mondott a helyi hokiarénákban Québec vidéki városokban.

Ellentmondásos módon a kanadai kormány a tartományi népszavazási törvény rendelkezései ellenére, amelyek szigorúan korlátozták a kampánytevékenységet a kijelölt, meghatározott költségvetéssel rendelkező "igen" és "nem" bizottságokra. A kanadai kormány politikusai Jean Chrétien és Marc Lalonde igazságügyi miniszter koordinálásával léptek fel, főként az "igen" szavazat okozta gazdasági bizonytalanságra spekulálva. Chrétien azzal érvelt, hogy a prominens PQ-tag Claude Morin feláldozná Kanada olaj- és nemzeti gázárát azért, hogy egy nagyköveti Cadillacben autózhasson. Lalonde azzal érvelt, hogy az öregségi nyugdíjakat közvetlenül fenyegeti az "igen" szavazat. Bár kezdetben vonakodott, Ryan kezdte elfogadni és üdvözölni a kanadai kormány segítségét, és folytatta a felszólalásokat szerte Québecben.

A népszavazás hallatlan politikai mozgósítást váltott ki, és a kampányt Québecben traumatikus eseménynek tekintették, mivel az "igen" és a "nem" közötti nehéz választás megdöntötte a csendes forradalom óta fennálló nacionalista konszenzust.

Trudeau a Paul Sauvé Arénában

Május 14-én, hat nappal a szavazás előtt Trudeau utoljára jelent meg a zsúfolásig megtelt Paul Sauvé Arénában, ahol a PQ 1976-ban győzelmet ünnepelt. Trudeau támadta az "igen" kampányt, amiért nem tettek fel egyértelmű kérdést, és kijelentette, hogy az "igen" szavazat zsákutca, tekintettel arra, hogy Kanada többi részét nem köti a kérdés, és túl homályos a függetlenség folytatásához, ha a tárgyalásokat elutasítják.

Trudeau ezután kijelentette, hogy a "nem" szavazatot a föderalizmus megújítására és az alkotmány módosítására vonatkozó felhatalmazásként értelmezné, és képviselői mandátumát kockára tenné, ha nem tartaná be ezt az ígéretét. Képviselői nevében a Québecen kívüli kanadaiakhoz fordulva Trudeau felszólította az angol Kanadát, hogy a változásnak meg kell történnie, és a népszavazást nem lehet a status quo jóváhagyásaként értelmezni.

Ezt követően Trudeau érzelmes hangot ütött meg, felidézve Lévesque napokkal korábbi megjegyzését, miszerint a kampány során az "Elliott" oldalát mutatta. Trudeau részletezte szülei történetét, akiknek mindkettőjüknek számos felmenője volt Québecben, és megjegyezte, hogy teljes neve egyszerre québécois és kanadai név. Trudeau ezután elkezdte felsorolni a Parti Québécois azon tagjait, akiknek ír vagy angol vezetéknevük volt. A riposztra a tömeg felhördült, és Trudeau az "Elliott" skandálások közepette távozott.

A beszédet, amely Morint arra késztette, hogy elgondolkodjon azon, hogy meggondolta-e magát, az "igen" tábor halálhírének tekintették, annak ellenére, hogy Lévesque megpróbálta kétségbe vonni Trudeau szavait.

Az egyoldalú vereséget követően a láthatóan elérzékenyült Lévesque a támogatóihoz fordult, akik közül sokan könnyek között látták a képernyőn az eredményt. Lévesque azzal kezdte engedményező beszédét, hogy "Kedves barátaim, ha jól értem, azt mondjátok: "a következő alkalomig"". A beszédben "botrányosan erkölcstelennek" nevezte a kanadai kormány részvételét a kampányban, és hangsúlyozta, hogy el kell fogadni az eredményt, és mostantól a kanadai kormány felelőssége, hogy gondoskodjon a Trudeau által ígért alkotmánymódosításokról. Lévesque végül arra kérte a közönséget, hogy énekeljék el helyette a "Gens du Pays"-t, mivel már nem maradt hangja.

Claude Ryan beszéde később volt az este folyamán. Miután nem engedte, hogy Jean Chrétien a mikrofont használhassa, hogy az egybegyűltekhez szóljon, követelte a választások kiírását, és felsorolta azokat a körzeteket, amelyek a "nem" oldalra szavaztak. A beszédet általában érzéketlennek és durvának tartották, különösen a Lévesque beszéde alatt közvetített érzelmes tömegjelenetek után. Trudeau ezt követően békülékenyebb hangnemben szólt az országhoz, hangsúlyozva az egység szükségességét a népszavazás okozta sértett érzelmek és feszült barátságok után. Másnap reggel Chrétien feladata volt a tartományi konszenzus megteremtése.

A népszavazási törvény által engedélyezett maximális összeg: 2 122 257 dollár (0,50 dollár/szavazó x 4 244 514 szavazó).

"Nem" bizottság:

• Állami támogatás (0,25 $/választó): $1,061,128.50
• A politikai pártok által kapott összeg: 987,754.04 $.
• A szavazók hozzájárulása: 11,572.60 $
• Alap összesen: 2 060 455,11 $.
• Összes lekötött és mentesített kiadás: 2 060 455,00 $.

"Igen" bizottság:

• Állami támogatás (0,25 $/választó) : $1,061,128.50
• A politikai pártok által kapott összeg: 683 000,00 $.
• A szavazók hozzájárulása: 305 118,05 $
• Alap összesen: 2 049 246,55 $.
• Összes lekötött és mentesített kiadás: 2 047 834,00 $.

A népszavazás után Trudeau beváltotta ígéretét, és összehívta a tartományi miniszterelnököket egy első miniszteri konferenciára. A találkozó a patthelyzet jeleit mutatta, és Lévesque meglepte a megfigyelőket azzal, hogy egyesült a másként gondolkodó miniszterelnökökkel, akik szívélyesen fogadták decentralista nézeteit. A miniszterelnökök együttműködésének hiányával szembesülve Trudeau ezután bejelentette szándékát, hogy egyoldalúan átveszi az alkotmányt az Egyesült Királyságtól, és országos népszavazással hagyja jóvá a jogok chartáját és az alkotmánymódosító formulát.

Közben Québecben tartományi választások voltak. A népszavazás utáni rövid rossz közérzet ellenére a PQ könnyedén legyőzte Ryan liberálisait az 1981-es tartományi választásokon, és mind a kormányzási eredményeikkel, mind Trudeau szándékai ellen kampányolt. Figyelemre méltó, hogy a PQ nem ígért második népszavazást.

Ami Trudeau egyoldalú patrióta és alkotmánymódosító terveit illeti, a frissen újraválasztott Lévesque, aki eredetileg a québeci vétójog beépítése mellett érvelt, nyolc másik miniszterelnökkel (a Nyolcak bandájával) egyetértett egy olyan javaslatban, amely nem biztosítana Québecnek vétójogot, de lehetővé tenné, hogy bizonyos szövetségi törekvésekből kompenzáció ellenében "kimaradjon".

A szövetségi kormány, amely továbbra is érdekelt az egyoldalú eljárásban, a kanadai legfelsőbb bíróságtól kért véleményt arról, hogy jogilag jogosult-e erre. A Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy az alkotmánymódosítások, beleértve az alkotmány patriótázását is, a törvény betűje szerint egyoldalúan elvégezhetők, de a nem kötelező erejű egyezmény értelmében "a tartományok jelentős mértékű hozzájárulása szükséges".

A Legfelsőbb Bíróság döntése nyomán az első miniszterek végső találkozót tartottak. Lévesque elhagyta a Nyolcak bandáját, és úgy döntött, hogy Trudeau-hoz csatlakozva az azonnali hazafiasítást támogatja, a többi kérdésben egy későbbi népszavazás ígéretével. A többi miniszterelnök, akik nem akarták, hogy a Trudeau által javasolt alkotmánymódosításokban szereplő jogok chartája ellen érveljenek, kompromisszumos javaslatot fogalmaztak meg Jean Chrétien-nel, amely elfogadható volt a kanadai kormány számára. A kompromisszumra a Konyhatalálkozón került sor, amelyre azután került sor, hogy Lévesque estére távozott. Québecben azt az éjszakát néha a "hosszú kések éjszakájának" nevezik.

A (Lévesque-en kívüli) miniszterelnökök és a szövetségi kormány közötti kompromisszum eredményeként a kormány Lévesque és a québeci nemzetgyűlés támogatása nélkül az 1982. évi alkotmánytörvényben részlegesen elfogadta a kanadai alkotmányt. Az eredmény megrázó vereség volt a PQ számára, különösen azután, hogy a québeci kormány vereséget szenvedett a québeci vétóügyben. A québeci nemzetgyűlés az 1976-os helyzetéhez képest Lévesque és a PQ alatt ténylegesen veszített hatalmából.

A történelmi vita középpontjában az állna, hogy Trudeau a hazafiság mellett érvelése és a hazafisággal kapcsolatos megállapodás összhangban volt-e a Paul Sauvé Arénában tartott beszédében tett vállalásaival, vagy azokkal ellentétes volt. Trudeau azzal védte tetteit, hogy betartotta ígéretét, miszerint új, teljes egészében Kanadán belüli alkotmányt és egy beágyazott jogokat tartalmazó chartát hoz létre. A québeci nacionalisták azzal érvelnek, hogy ez szavainak túlságosan szó szerinti értelmezése, és hogy Trudeau a québeci közönségnek adott kontextusban azt ígérte, hogy Québec a föderalizmus decentralizált felfogásának megfelelő státuszt kap, különben a parlamenti képviselői lemondanak.

1984-ben Brian Mulroney országos győzelemre vezette a Progresszív Konzervatívokat, miután a kampány során elkötelezte magát amellett, hogy megpróbálja megtalálni a módját annak, hogy Quebec alkotmányt ellenző álláspontját figyelembe vegyék. Lévesque ígéretet tett arra, hogy vállalja a kockázatot, és megpróbál megegyezésre törekedni Mulroneyval. Ez a PQ szakadásához vezetett, majd Lévesque 1985-ben lemondott a politikáról. Miután a PQ vereséget szenvedett Robert Bourassa liberálisoktól, a Mulroney-kormány tárgyalásokat kezdett Québeccel, hogy olyan megállapodást találjanak, amely minden tartomány számára elfogadható. Az 1987-es Meech Lake-i megállapodás és az 1992-es Charlottetown-i megállapodás, annak ellenére, hogy a tartományi miniszterelnökök egyhangúlag elfogadták, mindkettő drámai nyilvános kudarcot vallott, ami újjáélesztette a szuverenitási mozgalmat.

A PQ 1994-ben a keményvonalas szeparatista és korábbi pénzügyminiszter, Jacques Parizeau vezetésével visszatért a hivatalba. Parizeau 1995-ben kiírta a második szuverenitási népszavazást, amely egy közvetlenebb kérdést tartalmazott. Ez a népszavazás kevesebb mint 0,6%-os különbséggel megbukott.