Ősi Délkelet-Ázsia

A klasszikus korszak

A 14. század körül kezdtek kikristályosodni azok a regionális identitások, amelyek nagyjából megfelelnek Délkelet-Ázsia mai térképének. A khmer birodalom a nyugatra fekvő thaiföldi város-királyságok nyomására összeomlott. Ayutthaya (más néven Sziám; 14-18. század), a legerősebb thai államalakulat, a mai Thaiföld nagy részét és Mianmar egy részét is magában foglalta. A Majapahit királyság (13-15. század) egyesítette Indonéziát Szumátrától Új-Guineáig, és hatékonyan ellenőrizte a tengereket. A Dai Viet királyság, amely sokáig ellenségeskedett az északon fekvő kínaiakkal, a későbbi Le-dinasztia (15-18. század) alatt vált önállóvá, és délre kiterjesztve határait egy olyan államot alkotott, amely a mai Vietnamhoz hasonlított.

Már a 10. században a kereskedelmi szelek új kulturális erőt hoztak Indiából és a Közel-Keletről: Az iszlámot. Az iszlám lassan és viszonylag békésen terjedt: az iszlámra való áttérés hozzáférést jelentett a muszlim világ hatalmas kereskedelmi hálózatához, és menekülést a hindu-buddhista Srivijaya merev kasztrendszeréből. A 17. századra az új vallás jól meghonosodott Malajziában, Indonéziában, Thaiföld déli részén és a Fülöp-szigeteki Mindanao szigetén. Ezt az időszakot a hinduizmus csökkenő befolyása is jellemzi. Míg az ősi vallás még mindig visszhangzott a művészetekben, a Srí Lankáról elterjedt théraváda buddhizmus a kontinentális Délkelet-Ázsia legtöbb királyságában uralkodó hitté vált.

Colonialism

Az európai kereskedők a 16. században kezdtek megjelenni a délkelet-ázsiai tengereken a legendás "Fűszer-szigetek" (a Maluka-szigetek Kelet-Indonéziában) keresésére. Elsőként a portugálok érkeztek, őket követték a hollandok. Kezdetben kevés riadalmat okoztak: a térség már régóta hozzászokott a különböző népekkel folytatott kereskedelemhez. Ha azonban az európaiaknak volt valami az oldalukon, az az időzítés volt: a klasszikus korszak birodalmai megfeszültek és törékennyé váltak. A hollandok agresszívan törekedtek a kereskedelmi monopóliumok megszerzésére, és erőfeszítéseik belekeveredtek az indonéz politikába; végül a hollandok elnyerték az ellenőrzést Jáva, majd a 19. század elejére egész Indonézia felett (amelyet Holland Kelet-Indiának neveztek el).

Az ipari forradalom növelte a tétet, és növelte az európai keresletet a nyersanyagok (például gumi, kőolaj és ón) és nyersanyagok (például kávé, cukor és dohány) iránt, amelyeket Délkelet-Ázsia tudott szállítani. A 19. században a britek a Maláj-félszigeten és Mianmarban harcolták ki a hatalmat; a franciák pedig a löveghajó-diplomácia segítségével elfoglalták Vietnamot, Kambodzsát és Laoszt (együttesen Francia Indokínának nevezik). A spanyolok eközben a Fülöp-szigeteket vették célba, amelyek akkoriban olyan szigetek sokszínű gyűjteménye voltak, amelyeknek kevés politikai vagy kulturális kapcsolatuk volt egymással. Amikor a 16. században megérkeztek, gyors egymásutánban sikerült uralmat - és katolicizmust - bevezetniük.

Bár befolyási köre csökkent, Thaiföld volt az egyetlen délkelet-ázsiai ország, amely független maradt. Az érdem gyakran a thai királyok érdeme, akik országukat nyugati képére alakították át, és a versengő európai hatalmakat egymás ellen játszották ki.

A 20. század: Háború, forradalom és függetlenség

A második világháború kitörésének előestéjén Délkelet-Ázsiában fellángolt a gyarmatellenes hangulat. A háború alatt a japán császári hadsereg élénken söpört végig a térségen. Bár néhány helybéli kezdetben talán optimistán tekintett az európai imperialisták kiszorítására, a japánok brutális uralkodóknak bizonyultak; milliókat soroztak be kemény munkára. A helyi együttműködés megnyerésére tett kísérletükben a japánok a nyugati ellenszenv lángját szították; nem szándékolt következményként a háború végén, amikor a japánok kivonultak és az európaiak visszatértek, a nacionalista érzelmek nemcsak magasak voltak, hanem szervezettek is.

A volt gyarmatok egymás után nyerték el vagy kapták meg függetlenségüket, hogy aztán újabb kihívásokkal nézzenek szembe: polgári lázadók, kisebbségi felkelők és kommunista gerillák - gyakran a hidegháborús hatalmak, Kína, a Szovjetunió és az USA ösztönzésére - gyakran aláásták a stabilitást.

Vietnamot a franciák alóli felszabadulást követően kezdetben két részre osztották, északot az ellenállási vezető és marxista Ho Si Minh, délre pedig az antikommunista Ngo Dinh Diem kapta. Az USA félt a kommunista Vietnamtól, és először titokban, majd teljes háborúban lépett közbe, hogy meghiúsítsa az északiak azon törekvéseit, hogy az országot kommunista uralom alatt egyesítsék. Az északiak győztek, de csak mindkét oldalon katasztrofális veszteségek után.

Eközben Kambodzsában és Laoszban árnyékháború zajlott, mivel az amerikai bombázók a vietnami kommunista gerillákat próbálták kiirtani a vietnami szomszédokon átkelve. Kambodzsa polgárháborúba torkollott, és a vörös khmerek átvették a hatalmat. Az új rezsim Pol Pot vezetésével etnikai szempontból khmer, agrárkommunista társadalomra törekedett. A lakosság nagy részét - becslések szerint 1,5 millió kambodzsai (a lakosság 20%-a) - megölték a tisztogatások során, mielőtt a vietnami erők 1979-ben véget vetettek a vörös khmerek kegyetlen és félelmetes négyéves uralmának.

Az 1960-as évek kommunistaellenes tisztogatások Indonéziában százezrek halálát és Suharto három évtizedes diktatúráját eredményezték. Mianmarban egy 1962-es puccs fél évszázados, többnyire töretlen katonai uralom vette kezdetét. Thaiföldön 1932 óta tucatnyi katonai puccsot hajtottak végre. Malajziát és különösen Szingapúrt a régió háború utáni sikertörténeteként tartják számon, bár a rendet gyakran a polgári szabadságjogok rovására tartották fenn a szökésellenes törvények és a sajtószabadság korlátozása révén.

Az 1990-es évek és azon túl

Az 1990-es évekre összességében a régió számára a dolgok felfelé ívelő tendenciát mutattak. Úgy tűnt, hogy Thaiföld, Malajzia, Indonézia és a Fülöp-szigetek az "ázsiai tigrisek" - Szingapúr, Hongkong, Tajvan és Dél-Korea - nyomdokaiba lépnek, amelyek gazdasága az elmúlt évtizedekben szárnyalt. A piaci szemléletű reformoknak köszönhetően a korábban zárt országok, Vietnam és Kambodzsa is kezdtek nyitni. A felfelé ívelő tendencia azonban 1997-ben kisiklott, amikor a thaiföldi baht összeomlása pénzügyi válságot váltott ki Ázsiában. Az indonéz rúpia értéke zuhant, ami Indonéziát olyannyira destabilizálta, hogy Sukarno diktátor lemondott. Több mint két évtizeddel később, a nemzetközi pénzügyi közösség beavatkozását követően a régió ma jobb helyzetben van, mint a válság előtt - bár a korrupció, a nem megfelelő hatékonyság és a politikai feszültségek továbbra is problémát jelentenek.

Míg a 20. századot a régóta hivatalban lévő vezetők uralták, addig a 21. század elejére a legtöbbjük lemondott vagy leváltották őket. Ez az őrségváltás bizonytalanságot, de egyben optimizmust is keltett - hogy talán virágozhat a valódi demokrácia.

Ez az évszázad eddig elkerülte a háborút, de vér folyt. Thaiföld déli határ menti tartományaiban, ahol a lakosság többnyire maláj muszlimok, szeparatista csoportok bevásárlóközpontokat és piacokat robbantottak fel. Mianmarban - ahol az etnikai kisebbségek aránya a régióban a legnagyobb, a teljes lakosság 30%-a - a fegyveres konfliktusok folytatódnak a nagyobb autonómiára törekvő kisebbségi felkelők és az őket elnyomni próbáló nemzeti hadsereg között. Az Indonéziában, nevezetesen Jakartában és Balin elkövetett terrorcselekmények olyan nemzetközi szervezetekhez kapcsolódnak, mint az Al-Kaida, a Jemaah Islamiyah és az Iszlám Állam.

A stabilitás időnként kétségbeesetten elérhetetlennek tűnhet. A Fülöp-szigeteken, Mindanao szigetén évtizedek óta tartó erőszakos cselekményeknek a 2014-es békeszerződés aláírásával, amely egy muszlim autonóm régió, a Bangsamoro létrehozását ígérte, végre vége látszott szakadni. 2017-ben azonban az Iszlám Államnak hűséget vállaló fegyveresek ostrom alá vették Mindanao városát, Marawit, és a sziget egészét katonai uralom alá helyezték.